Binokulárral a Holdon

Forgolódok össze vissza...nem tudok visszaaludni...hátamon fekve kinyitom a szemem és az órámra nézek: 03:47 - "Nos amúgy is korán akartam kelni"

2014. március 24.-nek hajnala van. Mivel már többször is megjártam a légköri nyugodtsággal mostanában, meg a Hold is alacsonyan jár, úgy terveztem hogy most a 15X70-es binóval fogok észlelni. Az ég már világosodik de semmi probléma! Szóval kipakoltam mindent ami kellett és beletekintettem a dupla okulárba. Az első pillanatokban visszahőköltem a hatalmas fényáradattól, de később megszoktam...

Az okulárba tekintve először is fókuszálni akartam de aztán mégsem tettem. A Hold fázisa 49,4% a Colongitudo értéke pedig 184,4° azaz a napkelte terminátora a túloldalon valahol az Aitiken kráter közelében van. Nagyon érdekes volt megfigyelni hogy az életlen képen a terminátor ugyan olyan horpadásokat produkál, mint amiket néhanapján a bolygókon látunk. Két ilyen erős anomáliát figyeltem meg melyeket két sötét tenger okozott; Mare Voparum és a Mare Imbrium.

A fókuszálás után a legfeltűnőbb alakzat az Appenninek ragyogó hegylánca volt, mely mintegy 45°-ban döfte át az árnyékhatár vonalát.

É-ról D-felé haladva a következő érdekes alakzatokat rögzítettem:

A Plato kráter igen feltűnő, sötét. Nem csoda hiszen 104 km-es méretével még ilyen kis nagyítással is könnyű célpont. Az Imbrium medencében szépen sorakoztak a kis hegyecskék; Mons Pico, Montes Tenerife - ezek fehéren ragyogtak az esti napfényben. Copernicus; jól látható struktúrát mutat, a falainak teraszos szerkezete sejthető, a központi hegyecskéi jól látszanak, a Ny-i kráterfalnál éles árnyékok vannak. Jóval délebbre a Rupes Recta ragyogó, egyenes vonala vonta magára a tekintetemet, még a kis Birt-krátert is látni lehetett. A Deslandres-síkság nagyon érdekes volt; súrló fényeknél az öreg romos alakzatnak valóban kráter formája lett. Ny-i falai éles árnyékot vetnek. A Hell-kráter árnyéka egészen benyúlik a terminátorig, mint egy sötét vonal. A D-i krátermezőn medig a jó öreg óriások trónoltak; Willhelm, Tycho, Magnius, Longomontanus, Clavius és Moretus. Kissé nyugatabbra a Schiller-Zucchius ősmedence sötétebb árnyalatú foltjait is láthattam. A következő napokban ez az ősi formáció egyre jobban előtűnik, s talán a falmaradványait is azonosíthatjuk.

Nagyon nagy élmény volt a mai reggel, érdemes binokulárral is a Hold nyomába eredni. Ennek az észlelési módnak is megvan a maga esszenciája, pl. az erősen látszó, földfény, a környező mezőcsillagok látványa és a térhatás amit a kétszemes betekintés ad.

A fentebb látható kép a Holdfelszínt ábrázolja az adott nap hajnalán; ilyennek láttam a Holdat!

Háborús övezetben: A Boskovich

 A Holdunk állandóan szinte mindig pontosan ugyan azt az oldalát fordítja felénk; vannak területek ahonnan a Holdról nézve a Föld szinte mindig a zenit környékén tartózkodik, csupán néha imbolyog ide-oda. Ez a holdkorong központi része, - mely a legjobban tanulmányozható a Földről nézve - s igen érdekes területnek számít. Az itt található felszíni képződményeket, pontosan "felülről" figyelhetjük meg, ráadásul a felszín rendkívül változatos formációkat mutat.
Itt található az az egyedülálló épségű törmeléktakaró, mely akkor vetődött ide amikor a Mare Imbrium-ot létrehozó becsapódás bekövetkezett. Több száz, ezer négyzetkilométeren keresztül követhetőek ezek a nyomok, hegységek, dombságok és egyéb párhuzamos kiemelkedések formájában.

Ezen az izgalmas környéken található a Boskovich-kráter is. Ez az alakzat egy valóságos "háborús veterán", mivel igen öreg alakzat, és bár megsínylette az idők viharát, mégis tartja magát. Ez a 46km-es kráter kísértetiesen hasonlít a tőle K-re lévő Julius Caesar-ra, mely szintén megérne egy külön bejegyzést. Továbbá olyan "alapműnek" számító formációk vannak még a környéken mint pl. Rima Ariadaeus, Rima Hyginus, Manilius, Agrippa-Bodin páros...
A Boskovich még teliholdkor is igazán feltűnő, jobban mondva ilyenkor igazán feltűnő! Ennek oka az hogy a kráter talaja igen sötét, mitha annak idején feltöltődött volna, s egy pici rianás is található benne. A Ny-i falszakaszokat teljesen lerombolta, betemette az Imbriumból kivetődött anyag. Alakja hatszögre hasonlít.
A területről egy műholdas kép látható fentebb növekvő holdfázisnál, valamint a rajzos észlelésem lejjebb amely fogyó fázisnál készült.

Észlelő neve: Cseh Viktor
Lakhely: 4812 Nagyvarsány Kossuth út 13.
Észlelés helye: 4812 Nagyvarsány Kossuth út 13.
Észlelés időpontja: 2014-03-22 03:50:00
Észlelés vége: 04:12
Objektum neve: Boskovich
Műszer típusa: 102/1000 akromát
Műszer átmérő (mm): 102
Műszer fókusz (mm): 1000
Eredő fókusz (mm): 1000
Okulár típusa: ortho
Okulár fókusza (mm): 4
Nagyítás: 250
Nyugodtság: 3
Átlátszóság: 3
Hőmérséklet: 6
Leírás: Ezen a reggelen igen rossz légköri nyugodtság fogadott. Általában mindig tervezetten észlelek, de most hosszas szemlélődés után a Boskovich romkrátert választottam. Az öreg, félig betemetett kráter belsejében kezdenek egyre nagyobb térrészt elfoglalni az árnyékok, a holdi késő délutánban. A Ny-i fal egészen szétterült, lépcsőzetesen ereszkedik a kráter belseje felé. A Mare Imbriumból kivetődött anyag, jókora mennyiségben érkezett a Boskovich-ra. Mindenfelé párhuzamos hegyvonulatok szabdalják a felszínt. A kráter feneke nagyon sötét a környezetéhez viszonyítva; kb 4-es intenzitású. A fenéken lévő rianás nem látszott bár ilyen borzalmas légkörnél nem is csoda.

Dóm a kis síkságon

 Sokszor rácsodálkozom arra hogy égi kísérőnkön a jól ismert nagy struktúrák mellett, milyen sok kisebb tájegység - avagy "járás" - egyedi környék létezik. Mindnek más az arculata, felszínformái, érdekességei.
Sokat konzultálok Földvári Istvánnal, aki felhívta figyelmemet arra az érdekes tényre hogy igenis van még mit felfedezni a Holdon; még az amatőrcsillagászok számára is. Az alábbi észlelés fő célpontját, a kis névtelen dómot is nemrég fedezték csak fel olasz amatőrcsillagászok (ismeretei szerint). De ne szaladjunk ennyire előre!

Nézzük meg azt a kis tájegységet ahol ez az érdekes objektum található. A kis síkságot

Ny-ról az Altai hegység, DK-ről a Piccolomini óriáskráter É-ról pedig a Polybius határolja. Gyakorlatilag ez egy kis "terra" síkságnak mondható. A Tycho egy fényes sugársávdarabkája éppen itt hasít keresztül.
Gyakorlatilag a kis síkság olyasfajta képződmény lehet mint a Lacus Veris a Mare Orientale gyűrűi között. Ugyanis a Rupes Altai valószínűleg a Mare Nectaris egyik külső gyűrűjének maradványa. Talán ez a kis síkvidék is egy hasonló síkság volt hajdanán.
A híres Rükl atlasz 57. oldalán láthatjuk a kis síkságot amelyről egy kis inzertet beszúrok ide is. A környezet nagyon könnyen azonosítható; rengeteg apró kráterecskét láthatunk a talajon, ezek közül két nagyobb 7-8 km-es is akad; a Piccolomini N és D. Az Altai hegység fogyó fázisnál igen éles árnyékokat vet a talajra, melyek mélyen a síkság belsejéig nyúlnak. Egy nagyfelbontású képet is beraktam az észlelés utánra, amely nagyon hasonló megvilágítottság mellett készült. Rendkívül változatos domborzati formák láthatóak még az én kisebb 10cm-es távcsövemmel is, amelyeket nem vetettem papírra - lévén hogy annyira bonyolultak!



Észlelő neve: Cseh Viktor

Lakhely: 4812 Nagyvarsány Kossuth út 13.
Észlelés helye: 4812 Nagyvarsány Kossuth út 13.
Észlelés időpontja: 2014-03-21 03:00:00
Észlelés vége: 03:25
Objektum neve: Névtelen dóm az Altai D-i részén
Műszer típusa: 102/1000 akromát
Műszer átmérő (mm): 102
Műszer fókusz (mm): 1000
Eredő fókusz (mm): 1000
Okulár típusa: Plössl, ortho
Okulár fókusza (mm): 6
Nagyítás: 159
Szűrő: GSO W56 zöld
Nyugodtság: 5
Átlátszóság: 4
Hőmérséklet: 6
Leírás: Nemrég értesültem ezekről a névtelen kis dómokról, s ezen a reggelen a kedvező megvilágítást kihasználva észleltem is őket. A Polybius krátertől mintegy 100km-re D-i irányban találhatjuk azt a kis síkságot, melyet Ny-ról az Altai DK-ről a Piccolomini határol. A síkságon két 7-8km-es és töb kisebb kráter látható, ám a legfeltűnőbb képződmény az egy kis dóm majdnem pontosan a síkság közepén. Mérete úgy 7-8 km lehet és igen jól látható; nem is túl nehéz alakzat. A Piccolomini D-től egy kráterátmérőnyire DK-i irányban. A területen nagyon szép a fény-árny játék! Az Altai egy magasabb tömbjének árnyéka egyészen benyúlik a kis 'D' jelű kráterig.

Itt pedig a nagyfelbontású fotó (a kis nyíl a dómra mutat):

A Miyamori-völgy

 A Lohrmann és Riccioli kráterek között - mintegy azokat összekötve - egy szép völgy húzódik meg. Ezt az érdekes alakzatot személy szerint nem ismertem, addig míg Földvári István kollégám fel nem hívta rá a figyelmemet. Feltűnő hogy D-i lejtője jóval meredekebb mint az É-i. Sőt É-on inkább lankás emelkedésben végződik.
A képződmény területébe több kis kráter vágódott be - melyek nem is annyira kicsik; még a Lohrmann M is jó 6-7 km átmérőjű. A völgy É-i részén a térképek szerint egy rianás fut DNy-ÉK irányban, bár ez a megfigyelés idején nem látszott, helyesebben fogalmazva, a völgy nagy része árnyékban volt.
A völgyet egy japán megfigyelő Sakuzo Miyamori írta le 1936-ban.

Észlelő neve: Cseh Viktor
Lakhely: 4812 Nagyvarsány Kossuth út 13.

Észlelés helye: 4812 Nagyvarsány Kossuth út 13.
Észlelés időpontja: 2014-03-14 20:00:00
Észlelés vége: 20:30
Objektum neve: Miyamori-völgy
Műszer típusa: 102/1000 akromát
Műszer átmérő (mm): 102
Műszer fókusz (mm): 1000
Eredő fókusz (mm): 1000
Okulár típusa: ortho
Okulár fókusza (mm): 4
Nagyítás: 250
Szűrő: GSO W56 zöld
Nyugodtság: 6
Átlátszóság: 3
Hőmérséklet: 8
Leírás: Egy újabb szimultán holdészlelés Földvári István Zoltánnal. A kis listánkról egy újabb objektum került elő: A Miyamori-völgy, mely a Lohrmann és a Riccioli között húzódik, tölcsér alakban. Az okuláron keresztül 250X-es nagyításnál varázslatos látvány, amint egy sötét hasadék húzódik egészen a Lohrmann-ig a terminátor mögül. Ez maga a völgy. A látómezőben van a Lohrmann is, valamint a Lohrmann M, B, BA jelű kráterecskék. A völgy D-i falai meglehetősen csipkézettem, szinte fűrészfogszerűen redőzött.

2014.03.14. Nagyvarsány

Byrd-Peary régió

Észlelő neve: Cseh Viktor
Lakhely: 4812 Nagyvarsány Kossuth út 13.
Észlelés helye: 4812 Nagyvarsány Kossuth út 13.
Észlelés időpontja: 2014-03-08 18:15:00
Észlelés vége: 18:40
Objektum neve: Peary-Byrd kráterek
Műszer típusa: 102/1000 akromát
Műszer átmérő (mm): 102
Műszer fókusz (mm): 1000
Eredő fókusz (mm): 1000
Okulár típusa: ortho
Okulár fókusza (mm): 4
Nagyítás: 250
Szűrő: GSO W56 zöld
Nyugodtság: 5
Átlátszóság: 4
Leírás: Földvári István Zoltánnal karöltve folytattuk az általunk betervezett szimultán észleléseket. Ezen a márciusi estén a jó időnek és a kedvező É-i librációnak köszönhetően, a Peary-Byrd krátereket figyeltük meg.
Magyarországi idő szerint 19:00-kor kezdtük meg az akciót, s hamar megtaláltam az adott krátereket. Nagyon könnyű volt őket megtalálni, és később emiatt azt gondoltam talán nem is jó alakzatokat rajzoltam le; de végül megnyugodtam hogy igen.
A Byrd kráter igen feltűnő jelenség volt az É-i póluson a hozzá csatlakozó Giojával együtt. A Byrd belseje napfényben fürdőzött, bár a sáncfalai jól látható árnyékot vetettek. A kráter belsejében inhomogenitások látszottak; ha a levegő nyugodtabb lett volna, biztosan összeálltak volna a részletek. Így azonban nem. A kisebb Gioja-kráter belseje szinte teljesen árnyékos volt. Ez az alakzat nyilván nem olyan lapos mint É-i szomszédja ezért a napfény, nehezebben jut bele.
Tovább vonulva a sark felé a Peary-t láthattam meg; bár elnyúlt, lapos ellipszis csak, mégis jól kivehető. Közte és a Byrd között - pont a sáncfalakon - egy kis kráterecske látható.
A Peary-ból kiintulva egy éles hegyvonulatot láttam amely túlfutott az árnyékvonalon. Rükl holdatlaszában a poláris régiókat tanulmányozva arra jutottam hogy e Hermite-Rozhdestvenskiy közötti hegyes vidék lehet. Ez már valóban a Hold túlsó oldalának egyik alakzata.
Nagyon izgalmas észlelés volt, csak sajnos nekem az erős szél miatt abba kellett hagynom az észlelést. Rádaásul a rajzvázlataim is eltűntek.
De a lényeg hogy a leírás valamint ami a főbb; a közös észlelés emléke megmarad.

2014.03.08. Nagyvarsány

A Mare Serentitatis világítótornyai

A holdészlelők figyelme - az enyém is - általában a terminátor menti alakzatokra irányul. Az árnyékhatár mentén a legplasztikusabb a táj, s ennek oka hogy a látszattal ellentétben a Hold felszínformái is lankás emelkedőkből állnak csupán. A korai holtészlelők úgy ábrázolták ezeket az alakzatokat, mint merészen a magasba törő hegységeket, völgyeket. Tehát a napkelte/napnyugta egy holdbéli tájon, az árnyékok segítségével mutatja meg annak arculatát. Ám mi történik magas napállásnál?
A teliholdhoz közeledve személy szerint egyre kevésbé figyeltem égi kísérőnkre, mondván; úgysem látni ilyenkor semmi érdekeset. 2013 márciusának közepén ez a véleményem teljesen megváltozott, hiszen van amit csak ilyenkor látni; óriási kráterek tűnnek el a szemünk elől, és apró alakzatok mutatnak hihetetlen fényességet...
Földvári István Zoltánnal már több közös szimultán 'projektem' volt, így adta magát az ötlet hogy 2013 március 14.-nek estéjén vegyük szemügyre együtt az egyik legszebb tengert a Hold innenső oldalán. Vajon hány kráterecskét tudunk összeszámolni annak belsejében?

A megfigyeléseket 10cm-es lencsés távcsővel végeztem 158X-os nagyítással, valamint egy GSO W56-os zöld szűrővel. A képet élesre állítva szoktattam a szemem a felszín részleteihez, s elkezdtem először figyelni a 'nagyobb' krátereket: Linné, Bessel, Very, Deseilligny, Sarabhai, Sulpicius Gallus, Bobillier stb. Ezel szerkezeti elemeket is megmutattak magukból:
Bessel - érdekessége hogy egy sugársáv halad át rajta, valószínűleg a Tycho-ból ered. Akkor rakódott le mikor a hatalmas becsapódás megtörtént, távol innen a D-i krátermezőn.
Plinius - Igen bonyolult albedoalakzatok figyelhetőek meg benne.
Menelaus - Véleményem szerint magas napállásnál a terület egyil legszebb krátere: igen fényes gyűrűként ragyog, belsejében a hegyecskék fénylenek.
Ezek után következett a számlálás, mely a Mare Serentitatis területére korlátozódott. A kis fénylő pontocskák száma három számolással 70-75 közé esett. Meglepő eredmény, hiszen ki gondolná hogy kis távcsővel, magas napállásnál ennyi minden megfigyelhető egy viszonylag kis területen. Külön érdekes volt - már ha albedoalakzatoknál tartunk - a Mare Serentitatis határánál, a Pliniustól kissé É-ra megfigyelt éles sötét határvonal. Tényleg éles határ van az innen D-re eső Mare Tranquillitatis-ra átlépve.
További érdekes terület volt a síkság ÉNy-i szeglete, ahol fényes sávok, sávdarabkák láthatóak, egymásra rakódva; két 'X'-et formáznak a Rima Calippus közelében.
Ha már tengerről van szó engem ezek a pici, szinte csak ilyenkor látható fiatal kráterek azonnal a világítótornyokra emlékeztettek. Innen jött a kis szimultán megfigyelés címötlete is.
2014.03.14. Nagyvarsány

A Mare Orientale

A Mare Orientale, vagyis Keleti-tenger a nevével ellentétben a Hold Ny-i "szélén" fekszik. Ez a déli szélesség 20-ik és a keleti hosszúság 95-ik foka, ebből következően csak erős Ny-i libráció esetén láthatjuk, mivel területének nagy része a Hold túloldalára esik geometriailag. Ez az amatőrök által eléggé elhanyagolt "tenger" az egyik legérdekesebb és legszebb alakzat a Hold felszínén, s nagy pontossággal csak űrszondákkal vizsgálható. Hazai archívumunkban nagyon kevés észlelés található erről az alakzatról!

Keleti-tenger és a Nyugati félgömb

A Mare Orientale elnevezés Julius Franz német csillagászhoz köthető, aki az 1906-os Der Mond című könyvében említi először ezen a néven a Hold keleti peremén látszó mare-területeit. Abban az időben még a holdtérképek tájolása megegyezett a csillagtérképekével, tehát a K-re néző félgömb volt a keleti a Ny-ra néző a nyugati. Az 1950-60-as években azonban komoly kilátások nyíltak a majdani emberes holdexpedíciók megvalósítására, így logikusnak tűnt hogy a Hold tájolása egyezzék a földivel. 1961-ben az IAU határozatban rögzítette az új tájolási rendszert melynek értelmében a K-Ny felcserélődött a holdtérképeken. A Mare Orientale valódi természetének felfedezése is 1961-ben történt, a holdkutatás aranykorában.

A Keleti-tenger egy gigantikus, 930 km átmérőjű alakzat. A becsapódási medencék közül a legfiatalabb. A "mare" megnevezés valójában koncentrikus gyűrűk sorozatából álló becsapódási szerkezetnek csak a belső, lávával feltöltött részére vonatkozik. A gyűrűket, pontosabban azok egy részét megtalálhatjuk a legrégebbi szerzők munkáiban is, de a holdperemhez való közelségük miatt 1961-ig nagy volt a bizonytalanság.A legkülső gyűrű neve Montes Cordillera, és az 1837-ben kiadott Beer-Madler-féle holdtérképen tüntették fel először. Ettől a vonulattól befelé haladva a Montes Rook-kal találkozunk. Ezt a hegységet )gyűrű) elsőként Johann Schröter német csillagász írta le, 1788. augusztus 27-én. Ő két csúcsot észlelt és ezeket nevezte el Lawrace Rook, XVII. századi angol csillagászról. A Lunar Orbiter 4 által készített felvételek tanulmányozása után kiderült, hogy a Mare Orientalét három koncentrikus gyűrű veszi körül, ezért 1974-től a Rook hegységből kettő lett: a belső és a külső Rook-hegység. Az alábbi táblázatban a koncentrikus gyűrűk nevei és méretei szerepelnek:

Montes Cordillera                                  930km
Külső Montes Rook                               620km
Belső Montes Rook                                480km
Névtelen (Orientale pereme)                 320km

Az Orientale-medence felfedezése kulcsot jelentett a geológusok kezében a holdmedencék keletkezésének megértésében. Nagy szerencse hogy a medencét csak kis részben öntötte el a láva, így tisztán tanulmányozható a szerkezete.  Az egyik legérdekesebb felésmerés Jay Melosh nevéhez köthető. Bonyolult matematikai számításokkal alátámasztott elméletet dolgozott ki a becsapódásos medencék kialakulására. Melosh elméletében a legbelső gyűrű a tulajdonképpeni kráter. A külső, gyűrűk pedig gyakorlatilag "befagyott" hullámok, a tóba ejtett kavicsal létrehozott hullámokhoz hasonlóan.Csak érdekességképpen említjük hogy Hédervári Péter - kiváló holdkutatónk - 1970-es kiadású "A Hold - és meghódítása" című könyvében tallaszoidnak tartja a Mare Orientale-t. A tallaszoidokról úgy tartja hogy belső erők hozták létre őket.

A földi távcsöves megfigyelések és a Galileo űrszonda mérései feltárták az Orientale-medence anyagi összetételét. Eszerint a belső Rook-hegység anyaga ugyanaz az anortozit ami a Hold felső kérgét alkotja, viszont a Cordillera hegységen túl kidobott anyag noritos anortozit, ami 35-50km-es mélységből származik. Az eredeti kráter nem volt oly hatalmas mint azt gondolnánk, s határát valamelyik belső gyűrű jelenti. A medence kb 60km-el fekszik az átlag szint alatt és az űrszondás mérések itt is kimutatták a mascon (mass concentration) jelenlétét a legtöbb medencéhez hasonlóan.
A bazaltos láva nem csak a medence belsejét öntötte el hanem kisebb foltokban imitt-amott is előfordul. A
Cordillera és a Külső Rook között az Orientale középpontjától ÉK-re található a Lacus Autumni. A másik bazaltos kis "tó" a Lacus Veris, mely közel 90 fokos ívet rajzol az Orientale medence gyűrűi között. A medence belsejében két jókora kráter fekszik; a Kopff és a Maunder. Az utóbbi bár kisebb méretű (42km) de szerencsésebb helyzetének köszönhetően könnyebben észlelhető.
Nem árt tudnunk hogy túl a librációs zónán - immár valóban a túloldalon - fekszik a Fényi-kráter.

Görgei Zoltán cikke, Meteor folyóirat 2011/5 szám 28-32 oldal