Szabadszemes jelenségek

 Az alábbi bejegyzésben néhány szabadszemes észlelési területet szeretnék a kedves olvasónak ajánlani. Ezek az fejezetek az "Amatőrcsillagászok kézikönyve" 1996-os kiadásából vannak kimásolva, kissé rövidített verzióban:

I. Bolygók különleges megfigyelései

A Vénusz
Szemünk átlagos felbontóképessége 1 ívperc körül mozog, ami nem is olyan rossz érték. Legnagyobb esélyünk a Vénusz keskeny sarlójának megpillantására van. Alsó együttállás előtt és után a bolygó vékony ívének nagysága az 50”-et is meghaladhatja. Ahogy az égitest látszó átmérője egyre nő – a tapasztalatok szerint – úgy látják egyre többen megnyúltnak esetleg sarló alakúnak. Célszerű az észlelést este illetve hajnalban a szürkületi égen végezni mivel ez letompítja a bolygó ragyogását, és így nagyobb esélyünk van alakjának megpillantására. Valószínűleg már a távcső felfedezése előtt is látták a Vénusz fázisait melyre egyre több feljegyzés utal.

,, (1991) Szeptember 25.-én osztálytársaimmal egy budapesti kirándulásra gyülekeztünk. Fantasztikus ég volt úgy 4-5 átlátszósággal. A csillagok fénye közepesen szcintillált. A Vénusz sarlója szabad szemmel is kivehető volt de azzal a meggondolással, hogy nekem nincs ilyen jó szemem, csak hallucinálok, elhessegettem magamtól még a gondolatot is. Osztálytársaimnak megmutattam a Holdat, az Oriont és a Vénuszt. Egyiküknek nem volt elég az ujjam iránya az azonosításhoz ezért visszakérdezett: ,, Az a fényes ívdarab?” gyors tájékoztatást adtam a sarlóról hozzátéve, hogy az osztálytársamnak jó szeme van. Összesen öten voltunk ketten láttuk a sarlót. Észlelésünk időpontja 3:50 ÚT. A 40%-os arány komoly meglepetés számomra. Lehet hogy az amatőrök olyan szerények, hogy nem közlik ilyen irányú észleléseiket. ’’ (Csizmadia Szilárd, Zalaegerszeg)

Sikeres Vénusz-sarló észlelés esetén a rajzon húzzunk egy vonalat párhuzamosan a horizont síkjával, jelöljük be az északi és a déli irányt, a rajz a alapján pedig próbáljuk megbecsülni a Vénusz megnyúltságának irányát (a horizonttal párhuzamosan megnyúlt = 0°, a horizontra merőlegesen megnyúlt = 90°.

A Jupiter
Bolygórendszerünk óriása a Jupiter jóval távolabb van a Vénusznál, de látszó átmérője oppozícióban még így is megközelíti az 50’’-et. Ilyenkor jó szemű vállalkozó kedvű amatőrök megkísérelhetik észrevenni a korong kiterjedését. A Szaturnusz ugyan kisebb planéta, mint a Jupiter ám hatalmas gyűrűrendszerének köszönhetően látszó átmérője elérheti a 40’’-et.

Szintén érdekes program a Jupiter holdjainak szabadszemes megkeresése. Hogy ez nem lehetetlen itt van rá Babcsán Gábor észlelése:

,, 1989. január 27.-én a Magas Tátrában 2000 méter magasan éjszakáztam sátor nélkül a puszta havon… Bár éppen elég hideg volt nem a miatt virrasztottam. A Sarkcsillag melletti határfényesség sorozat minden csillagát láttam le egészen 7,5m-ig… megfigyeltem a Jupiter eltűnését egy 3 km-re lévő hegygerinc mögött. Egy halvány fénypont követte. Valamelyik holdja lehetett vagy csak a fényes bolygó utóhatása a retinán? A kísérletet sikerült megismételni: egyszerűen fölültem a hálózsákomban és pillanatokra ismét fölkelt a Jupiter."

A sikeres megfigyeléshez tehát a Jupitert valamilyen éles tereptárggyal ki kell takarni. Legnagyobb esélyünk a Jupitertől 7 bolygóátmérőnyire lévő Ganymedes megpillantására van ugyanis ez a hold oppozícióban 5,0-5,2m-s fényességet ér el.

Keresés a nappali égen
Más jellegű inkább jó átlátszóságot igénylő feladat a fényesebb bolygók és csillagok megkeresése a nappali égen. Ide a helyi napkeltétől a napnyugta pillanatáig tartó megfigyelések tartoznak, a szürkületben végzett már nem. A földfelszín felett télen 300-1000 m, nyáron 2000-4000 m vastag pára és koszréteg húzódhat. A magasabb hegységi területek ,, kilógnak „ ebből a légrétegből, és így sötétebb égen lehet az észlelést végezni.  Célpontnak a maximális fényességű Vénuszt, Jupitert Marsot valamint kiváló átlátszóságú ég esetén a Szíriuszt (esetleg még az Acturust, a Vegát vagy a Capellát) választhatjuk. Hegycsúcsokról magas napállás idején van esélyünk a pozitív észlelésre.

Bolygók csillagok árnyékvetése
Szintén ebbe a témakörbe tartozik még a bolygók és a csillagok árnyékvetése, amit fényszennyezett városoktól távol jó átlátszóságú éjjelen hihetetlen módon de észre lehet venni. Ennek szemléltetésére ismét Babcsán Gábort idézzük:

,, 1987 tavaszán a Magas Tátrában figyeltem fel egy különleges árnyékvetésre. A Nagy-Tarpataki-völgy fenyvesében botorkáltunk lefelé társaimmal az éjszakai sötétben. Lámpánk nem volt. A keskeny ösvényen lassanként lefelé a legfinomabb fényeket is érzékelni tudtuk. Egy tisztáson fenyők kettős árnyékát pillantottuk meg a havon. Az egyik árnyékot a Jupiter a másikat a Szaturnusz és a Regulus együttállása okozta. ’’

II. A Holdat puszta szemmel

Az emberiség évezredeken át puszta szemmel végezte csillagászati megfigyeléseit. A telehold felületén távcső nélkül is jól kivehetőek a sötét medencék. Még az aránylag kicsi Mare Crisium is könnyen észrevehető a Hold keleti peremén. William H. Pickering (1858-1938) arra próbált választ kapni melyek azok az objektumok, amelyek a Hold felületén szabad szemmel még éppen megpillanthatók. Így született meg 12 objektum, amelyek az 1-től a 12-ig egyre nehezebben megpillanthatók. A Bolygómegfigyelőknek is ajánlott a Pickering próbát időnként megismételni, mert így megtudhatják, hogy milyen apró részleteket vehetnek észre. Az 1. objektumot a Copernicus-krátert bármilyen rossz légköri viszonyok között is meg lehet látni. De a 12.-et a Riphaeus-hegységet csak egy éles szemű észlelő veheti észre nagyon jó légköri viszonyok mellett. A próbát mindig telihold körüli időszakban végezzük.

A Pickering próba objektumai:

1. a Copernicus és a körülötte lévő fehér mező, 2. a Mare Nectaris kis sötét foltja, 3. a Mare Humorum foltja, 4. a Kepler-kráter körüli fehér mező, 5. a Gassendi-kráter fehér területe, 6. a Pilnius-kráter fehér foltja, 7. a Mare Voparum sötét foltja, 8. a Libinicky-kráter világos vidéke, 9. a Sinus Medii sötét területe, 10. a Sacrobosco-kráter melletti sötét árnyalat, 11fekete folt az Appenninek északkeleti lábánál, 12. a Ripaeus-hegység világos területe.

III. A korai holdsarló megfigyelése

A nappalok és az éjjelek monoton változása során a legfeltűnőbb periodikus égi jelenség a holdfázisok jól kivehető szüntelen ismétlődése. Az újholdtól újholdig tartó időtartamot holdhónapnak nevezzük, amely a hajszálvékony holdsarlónak a napnyugta utáni szürkületben való megpillantásával kezdődik, és 29 vagy 30 napig – a következő holdsarló megpillantásáig – tart. A program a következő kérdésekre keresi a választ: hazánkból milyen korú sarló vehető észre? Összemérhetők-e a hazai és a külföldi amatőrök észleléssorozatai?

Korai holdsarlónak a 48 óránál kisebb sarlókat nevezzük, de az igazán szép észlelések 24 óránál fiatalabbak. Mivel nincs különbség az esti és a hajnali égen látható sarló észlelésének nehézsége között, ezért ezek összesíthetők. Arra hogy a holdsarlóvárás nem csak az ókorban jelentett izgalmas feladatot, hanem ma is álljon itt példaként Nagy Gábor (Hejőpapi) 17 óra 13 perc korú sarlómegfigyelésének leírása:

,, a helyi napnyugta időpontjában, 15:35 UT-kor Hejőpapitól kb. 1 km-re északra lévő erdő szélétől kezdtem el a nagyon fiatal holdsarló keresését 10×50-es binokulárommal. A percek múlásával feszültségem egyre nőtt s már-már tevékenységem átgondolásánál tartottam, amikor 16:01 UT-kor a látómezőben megpillantottam a tünedékeny 70-90 fokos holdsarlót. Kb. 5 fokkal volt a horizont felett… élesre állítva a képet tovább figyeltem a sarlót. A felezőmerőlegese nagyjából 75 fokos szöget zárt be a horizonttal. Ekkor már feltűnő volt a felfedezésekor is észlelhető jelenség miszerint a sarló északi 1/3-a, illetve a déli fele erősebben fénylik, mint a közbülső rész… 16:14-16:20 UT között néha bevillant az általam glóriának nevezett tünemény, amikor a hold korongja körül egy vékony gyűrű látszik. Ez nem más, mint a hamuszürke fény első jele. 16:23 UT-kor még láttam alig 2 fokkal a horizont felett (binoklival), de 16:25 UT-kor már beleveszett a horizontközeli párába. ˝

Az igazi holdsarlóvadászok már előre készülnek a jelenség észlelésére. Az öregebb 40 óra körüli sarlók megpillantására már napnyugta után és napnyugta előtt is van esélyünk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a keleti égen főleg a nyári és az őszi, míg napnyugta után főleg a téli és a tavaszi időszakokban figyelhető meg könnyebben a korai holdsarló. A keresést nagyban megkönnyíti egy nagy látómezejű binokulár használata, de a csupán binokulárral látott sarló nem számít pozitív észlelésnek.

A Hold deklinációja 5°9’-cel eltérhet a Napétól (+ és – irányban is). Könnyebben figyelhetjük meg a sarlót, ha a deklinációja nagyobb, mint a Napé mivel ilyenkor ugyanakkora szögtávolság mellett később nyugszik. Hosszú időn át végzett megfigyelések szerint a biztosan látható holdsarló az újhold után 18-36 órával tűnik fel (ez újhold előtt az eltűnésre is igaz). A sarlót fényképezni is érdekes bár nehezebb, mint a vizuális megfigyelés. A 20-25 óra alatti halvány sarló sikeres fényképezését már nagyon megnehezíti a fényes égi háttér.

Hazánkban észlelt legfiatalabb sarlót 1985. szept. 14-én figyelte meg a hajnali égen Kasz László és Szabó Sándor. Kora 15h 21m volt. A hazai fotografikus rekordot Csabai István tartja 17h 37m korú holdsarló lefényképezésével (1995. 01. 31.). A jelenlegi szabadszemes világrekordot az USA-beli amatőrök tartják 14h 51m korú sarló megfigyelésével (1989), de távcsővel megpillantottak már 12h 07m korú sarlót (1996) is.

IV. A Nap zöld kék és ibolya sugara

,, Front utáni tiszta légkör volt a Napot egészen lenyugvásig lehetett követni. A horizont felett 1,5-2 fokra lévő eltorzult korongon szépen látszott szabad szemmel a napfolt, sőt a korong tetején ülő zöld ív is. Kb. Tíz percig figyeltük a Napot, amely hol jobbra, hol balra dobta le a zöld fénycsíkot. Volt olyan időszak amikor a zöld sugár a korong tetején másodpercekig ült majd ismét lecsúszott róla. A színe sötétzöld a vastagsága 3 ívperc volt. Gyönyörű látványt nyújtott a vízfelszínről a távoli hegyek mögé lebukó vörös-zöld napkorong. ’’ (Molnár Gergely és Presits Péter, Balatonkenese)

Egy-egy hidegfront után hazánkban is megfigyelhető hogy a lenyugváshoz készülődő zsömle alakú narancsvörös napkorong tetején egy vékonyka zöldes sáv, gallér jelenik meg rövid időre. A jelenség létrejöttéért a földi légkör illetve annak fénytörő képessége (reflekció) a felelős. Ez a Holddal is megtörténhet ritka esetekben. Ilyenkor a korong alján vörös a tetején zöld feljebb pedig kék és ibolyaszínű korong lóg le kissé az egyesített fényű területről. Ahogy az égitest képe egyre lejjebb ereszkedik a horizont alá úgy egyre inkább csak a zöld fénycsík lesz látható. Kellően tiszta légkör esetén ekkor válik dominánssá a zöld szín, amely az utolsó pillanatokban erős felvillanásként észlelhető. A zöld sugár megfigyelhetőségének hossza erősen függ a földi légkör állapotától és a terület földrajzi szélességétől. Nagyon kedvező esetben a kék még ritkábban pedig az ibolya színű sugarat is meg lehet figyelni. Pozitív észlelésnél próbáljuk a lehető legrészletesebb leírást készíteni a jelenségről. Jóval nagyobb az esélyünk, ha először binokulárral próbálkozunk, azonban ezt ne kezdjük túl korán, mert a fényes napkorong elvakíthat minket és így lemaradhatunk a jelenségről.

V. A sarki fény

A sarki fény (Aurora Borealis) hazánkból általában az északi horizont fölött látható homogén ritkán foltokkal, sugarakkal tarkított vörös színű fénylésként. Néhány percig de néha órákon át lángba boríthatja az északi égboltot. Megjelenése főleg a napfoltmaximumok körüli évekre koncentrálódik.

Ez a folyamat 80-900 km közötti magasságokban zajlik le. A sarki fény zöldes színét az oxigén hozza létre, a kékest a nitrogén, a vörösért pedig mind a két atom a felelős.

A sarki fénynek öt fő formája van:

• Foltok: kis egymástól elszigetelt fénylések.
• Ívek: egyszerű gyengén görbülő szalagok, melyek többé-kevésbé horizontálisan helyezkednek el, alsó szélük sima.
• Sávok: melyek alsó széle szabálytalan, csomós vagy ráncos.
• Sugarak: egyenes nagyjából függőleges fénnyalábok, melyek megközelítőleg a Föld mágneses erővonalait követik.
• Fátylak: diffúz nagy kiterjedésű fénylések.

A sarki fény lehet mozdulatlan, pár másodperces időskálán pulzáló, vagy pedig 5-10 másodpercenként vibráló.

A fényességét egy 0-4-ig terjedő skálán szokás megadni:

• 0: az észrevehetőség határán van.
• 1: a Tejút fényességével egyenlő.
• 2: olyan, mint egy Hold által megvilágított cirrus felhő.
• 3: a Hold által megvilágított cumulus felhőkkel egyenlő fényességű.
• 4: eléggé fényes, ahhoz hogy árnyékot vessen.

A jelenség lehet sorozatszerű, tehát szünet után visszatér.

VI. Állatövi fény és ellenfény

Állatövi fény

Derült tavaszi estén napnyugta után, amikor az epliktika meredek szögben hajlik a látóhatárhoz nyugati irányban széles a horizonttól távolodva keskenyedő háromszög alakú területen sokkal fényesebb az égbolt, mint más irányokban. A fényháromszög csúcsa ilyenkor a Fiastyúk (Pleaidok) csillaghalmazig, azaz 40°magasságig is felnyúlik. Ez a kúp alakú ezüstösen fénylő sugárzás az állatövi fény. Az is megfigyelhető hogy amint a Nap mélyebbre száll a horizont alá vele együtt, megy lefelé az állatövi fény is. Ezek a tulajdonságok is jól mutatják a fény és központi csillagunk közötti szoros kapcsolatot. A halvány fénylést ugyanis a Naprendszer síkjában elhelyezkedő igen ritka bolygóközi por okozza melyről a nap fénye, visszaverődik.

A megfigyelésre a legkedvezőbb időszak a február-március (este) és a szeptember-október (hajnal). A régiek hamis hajnalpírnak is hívták ezt a derengést. Észlelésével városi fényektől távol, tiszta, holdtalan éjszakákon érdemes próbálkozni.

Ellenfény

Derült éjszakákon déli irányban ott, ahol az ekliptika húzódik ellipszis alakú igen halvány derengő fényfolt látható. Ezt nevezzük állatövi ellenfénynek. Az ellenfény általában gyenge alig kivehető fénylés kb. 20-szor halványabb, mint az állatövi fény maximális fényességű részei.

Ez a 10-50 fokos méretekkel jellemezhető fényjelenség az égboltnak a Nappal ellentétes részén található. Az év folyamán ez is végigvonul az állatövi csillagképeken miközben nagyjából 180 fokra, van a Naptól. Az ellenfény észlelési szempontból sokkal jobb helyen van, mint az állatövi fény mivel a hátteret a teljesen sötét égbolt adja. Észlelésére a szeptembertől márciusig tartó időszak a legkedvezőbb. Az állatövi ellenfény megfigyelésének nehézségét jól mutatja Keszthelyi Sándor leírása:

,, … megfigyelésemet 1976. augusztus 23.-án este végeztem. Gyönygyöstarján (3000 lakosú kis község) község közepén zavaró fények voltak de az ég kristálytiszta, párátlan, rendkívül sötét volt.

21:55-22:05 között figyeltem az eget, a Tejút gyönyörű 10-15 fok széles volt a horizonthoz közel eső 5 fokot leszámítva az egész égen látványosan burjánzik. Az χ és h Per fényes gomoly az M31 1,5 fok hosszú folt, az M13 szemmel is sejthető. Az ellenfény egy 15 fok hosszú, 5 fok széles ellipszis, némileg fényes középpel. Egy vázlatot készítettem a helyzetéről, utólagos kimérés szerint az ekliptikában fekszik, de az antiszoláris ponttól 5 fokkal nyugatra tolódva. Alig emelkedik ki az ég alapfényességétől, és a szemet kell járatni a meridiánon a horizonttól a zenitig, hogy észre lehessen venni, ekkor látszik, hogy alatta a Cap-ban és felette az Equ-Del-ben sötétebb az ég, mint itt az Aqr-ban. Próbáltam a Tejút mezőkhöz hasonlítani a fényét, és olyan mint a ζ Aql-tól pár fokkal északra lévő Tejút fénye. ’’

Fényhíd

A legjobb észlelőhelyekről időnként megfigyelhető hogy az állatövi fényt és az ellenfényt egy vékony fénylő sáv köti össze. Ez az úgynevezett fényhíd az állatövi fény folytatása. Általában csak az ellenfényhez kapcsolódó fényei pillanthatók meg, az ovális kerek halvány folttól keleti és nyugati irányban kinyúló ködös sávokként.

VII. Heliákus kelések és nyugvások

Az emberiség történelme során – egyes ünnepnapok kijelöléséhez és a pontos naptárkészítéshez – legtöbbször valamely egyenlő időközönként ismétlődő (periodikus) csillagászati eseményt használt fel. Ilyen volt a hónapok kezdetét jelző holdsarló megjelenése az égen, de az év pontos kezdetét is egyes égitestek speciális jelenségéhez igazították. Ezek közül a legismertebb a mindenki által ismert esemény a Szíriusz heliákus kelése, amely Kr. e. 3000 körül egybeesett a Nílus áradásával és így az ókori egyiptomi naptár kezdő napját jelentette. De a magyar népi hagyományban is van jeles eseményt meghatározó heliákus kelés, ez a Kaszás (Orion) csillagképnek, illetve annak három övcsillagának (amelyeket három marokszedő asszonynak vagy három kaszásoknak is szoktak nevezni) a hajnali szürkületben való feltűnése, amely mintegy ezer évvel ezelőtt az aratás időpontját jelezte.

De mit is jelent a heliákus kelés vagy nyugvás? A heliákus kelés azt az időpontot jelenti (az év egy napját) amikor a megfigyelt bolygó vagy csillag először bukkan fel a keleti égbolton a napkelte idei szürkületben. A heliákus nyugvás pedig hogy melyik napon látható napnyugtakor utoljára azt égitest. Ez az első illetve az utolsó megfigyelhetőségi alkalom nem tart tovább pár percnél. Ugyanis a keleti horizonton való felbukkanás után a csillag csak addig látszik, amíg a növekvő égi háttérfényesség el nem nyomja gyengülő sugarait. A nyugati égen ez pontosan fordítva van, tehát a sötétedő égen rövid időre előtűnik az égitest, de csak addig, míg le nem nyugszik a látóhatárt övező porsávba. Ez nemes versenyt is jelent a vállalkozó szellemű amatőrök között, hogy vajon ki látja meg először az égitestet.

Az észlelésre olyan helyet igyekezzünk kiválasztani, ahonnan a megfelelő horizontrész jól látszik, és zavaró tényezők (pl. lámpa, füst stb.) nem hátráltatják az észlelést. Semmilyen optikai segédeszközt ne használjunk, mert ez befolyásolja a megpillantás időpontját. Ha nem látjuk sehol a keresett objektumot akkor is jegyezzük fel hogy észleltünk. A pozitív észlelésnél a következőket jegyezzük fel:

• A csillag neve
• A fel- és eltűnésének idejét
• Az időt perc pontossággal
• A horizont feletti magasságát.

VIII. A Hold és bolygók, csillagok együttállásai

Miközben az éjszakai égbolt fényesebb bolygói és a Hold fáradhatatlanul róják útjukat az ekliptikán (vagy annak közvetlen közelében) gyakran kerülnek egymáshoz és egy-két fényes csillaghoz igen közel, hármas és többszörös együttállások viszonylag ritkán jönnek létre úgy, hogy az égitestek 2-3 foknál közelebb kerülnének egymáshoz. A Meteor csillagászati évkönyvekben a legtöbb együttállás fel van sorolva.

Ilyen látványos együttállás volt látható például 1991. Június 15.-én este, amikor a Vénusz, a Jupiter és a Mars szép kis háromszöget alkotott alig 4 fokra a háromnapos holdsarlótól. A jelenséget hazánkból is számos helyen megcsodálták. Erről olvashatjuk a következőkben Zajácz György leírását:

,, 17.-én este távcsöves bemutatásra hívtak egy Debrecen közelében éppen akkor beinduló iskolai táborba. Ezen az estén az előbb említett három bolygó egy kis közel derékszögű háromszöget alkotott. A gyerekek ámulattal figyelték szabad szemmel és távcsővel is az együttállást. A 63/840-es Telementor H-25-ös okulár látómezejének peremén mind a három bolygó látszott. ˝

Próbáljunk meg minél részletesebb leírást és rajzot készíteni a látottakról. Ezen kívül fényképezéssel is próbálkozhatunk.

IX. Kiváló átlátszóságú éjjelek

Hazánk asztroklímája nem sorolható a legkedvezőbbek közé. Egy átlagos holdtalan vidéki éjszakán általában 5,5-6,5 m-s csillagok (városi égen 4-5m) még éppen láthatók szabad szemmel. Azonban évente néhány alkalommal hidegfront után a rendkívül tiszta átlátszó levegőnek köszönhetően 7-7,5 magnitúdós csillagok is észrevehetőek a zenitben. Az ilyen éjjelek ritkaságuknál fogva feljegyzésre méltóak. Tizedmagnitúdós becslésre az alábbi égterületek ajánlottak:

·        A sarkcsillaghoz közeli területek átvizsgálása és a mellékelt térkép alapján a leghalványabb még látható csillag feljegyzése.

·        Hasonló célt szolgálhat őszi téli éjszakákon az M45 (Pleaidok) és a mellékelt térkép alapján innen is pontos értéket kaphatunk a határmagnitúdóra.

Bármelyik módszert használjuk nagyon fontos, hogy csak a biztosan látott csillagokat jegyezzük fel. Ilyenkor egyébként számos olyan mély ég objektumot is láthatunk szabad szemmel, amelyet egyébként nem, pl. M29, M31, M33, M34, M36, M37, M38, M39, M42-42, M67, M92 stb.

X. Szabadszemes napfoltészlelés

A Napba fénytompító eszköz nélkül mind szabad szemmel mind távcsővel szigorúan tilos! Erre a célra a legjobbak a távcsövekhez használt szűrők, de nagyon jól megfelelnek a 12-13-as MOM-hegesztőüvegek is. Szabad szemmel a Nap kb. 0,5 fok átmérőjű korongnak látszik az égen. Jó szemű ember könnyen felfedezheti a nagyobb foltokat a napkorongon, azonban a kisebbek megfigyeléséhez már gyakorlat is szükséges. Az emberi szem felbontóképessége nagyjából 1 ívperc. Ez azt jelenti, hogy egymástól két ilyen távol lévő objektumot még éppen szét tud választani. Ennél jóval kisebb (kb. 10-12”-es) napfoltokat is meg lehet pillantani a korongon, ha elég sötét és koncentrált az umbrájuk. A legtöbb szabadszemes napfolt természetesen a napfoltmaximumok környékén jelentkezik. Ilyenkor gyakran látható egyszerre 1-6, sőt időnkét 7-8 db is.

Felmerül a kérdés: Vajon napunk hány tulajdonságát deríthetjük fel ezzel az egyszerű módszerrel? A válasz meglehetősen sokat. Egy-két napos vizsgálódás után már jól megfigyelhető, hogy a foltok nem maradnak, egyhelyben hanem elmozdulnak keletről nyugat felé megmutatva ezzel a nap tengelyforgását és irányát. Egy nagyobb méretű szabadszemes napfolt általában keléstől nyugvásig 8-10 napon keresztül figyelhető meg. Egy-két évi megfigyelési anyag birtokába már biztosan feltűnhet hogy a napfoltok haladási iránya nem mindig párhuzamos a Föld kelet nyugati irányával vagy másképpen megfogalmazva, a Nap északi-déli irányú tengelye ,,billeg˝ a Föld északi déli irányához képest. A szabadszemes napfoltok nyomon követése egy másik megfigyelési téma a sarki fények szempontjából is érdekes mivel ezt a változatos északi fényszínházat a gyorsan mozgó óriási napfoltcsoportokban végbemenő napkitörések okozzák.

A foltok méretének meghatározása: kicsi = alig látható, nagy = nehézség nélkül könnyen látható, óriási = kiterjedés és alak is megfigyelhető.

Tehát ha eltökélt szándékunk hogy a napfoltmaximum időszakában sarki fényt akarunk látni, akkor érdemes, ,,felfegyverkezni˝ szabadszemes napfoltészlelésekkel.

XI. Összetett halók

A legközönségesebb halójelenségek a Nap és a Hold körül kialakuló kis és nagy halókörök. Ezek olyan körívek melyek sugara 22 illetve 46 fok, belső szélük általában barnásvörös, a külső pedig kékesfehér. A rossz idő jeleként tartják őket számon, mivel leginkább akkor jelennek, meg amikor a Nap vagy a Hold fénye a betörő frontális felhőrendszer előőrseként érkező cirrus  vagy cirrostratus felhőrétegeken át jut a szemünkbe.
Számunkra is érdekes, de egyben nagy jelentőséggel bíró feladat a bonyolult, minél több komponenst tartalmazó összetett halók feljegyzése. A 22 és 46 fokos egyszerű halók gyakoriak úgyhogy a célpontot az összetett halók jelentik.

Összetett halók fontosabb részei: a halójelenségek érdekes formái az úgynevezett melléknapok ezek általában a 22 vagy a 46 fokos halógyűrűnek a Nappal azonos horizont feletti pontjain tűnnek fel. De észleltek a Naptól 90 fokra, sőt távolabb is melléknapot. Szerencsés esetben a Holdnak is lehetnek mellékholdjai melyek neve: paraszelén. Az égboltnak a Nappal átellenes oldalán (180 fokra) is megjelenhet másodlagos Nap, amit ellennapnak hívunk. Tulajdonságai megegyeznek a melléknapokéval.

Parahelikus körről akkor beszélünk, amikor a Napon keresztülhaladó a horizonttal párhuzamos tiszta fehér fényű fénykör vonul végig az égbolton. Általában akkor látható, amikor a Nap már közel van a látóhatárhoz. A jelenség leggyakrabban a 22 fokos halóhoz kapcsolódik.

Igen intenzívek és színesek lehetnek a halógyűrű oldalsó érintő ívei is, melyek a látvány erejét és színösszetételét tekintve is szivárványhoz hasonlók.

Néha a lenyugvó vagy kelő Nap fölött fénye, függőleges fényoszlop jelenik, meg amelynek szélessége 0,5 fok, hossza pedig 40 fokig is terjedhet. Ha a fényoszlopot egy parahelikus kör metszi, fénykeresztek vagy fénykardok jöhetnek létre.

Összetett haló észlelésekor jegyezzük fel az észlelő nevét, az észlelés helyét és idejét (UT), a Nap vagy a Hold horizont feletti magasságát az észlelt komponenseket, ezek fényességét, helyzetét esetleg színét. Készítsünk minél részletesebb leírást a jelenségről, valamint rajzot a komponensek elhelyezkedéséről.

XII. Világító felhők

Napnyugta után fél –másfél órával, amikor a sötétedő égbolton előbukkannak a fényesebb bolygók és csillagok nyugati irányban a horizont felett kékes ezüstös színű esetleg narancsos vagy arany szegélyű feltűnően fénylő felhők, tűnnek fel. Erősen elütnek a többi felhőtől melyek ekkor már sötét foltokként, vetülnek az égboltra. Az úgynevezett világító felhőket 1885 óta tartja számon a tudomány ezek 80 km magasan lévő nagy kiterjedésű felhők igen ritkásan elhelyezkedő jégtűkből állnak. Ezek a jégkristályok még akkor is visszaverik a Nap fényét mikor az már mélyen a horizont alatt, van. Kiterjedésük 10-100 ezer km²-es nagyságot is elérheti, azonban igen gyér felépítésüknek köszönhetően össztömegük ilyenkor is csak 1-2 kg-nyi vízjégnek felel meg.

Négy fő típusát különböztetjük meg szerkezet és mintázat alapján:

·        Fátyol: egyenletes fényű, vagy a pereme felé halványodó felhő. (a)

·        Sáv: egymástól elkülönült egyenes vagy többé-kevésbé görbült csíkok nagyjából párhuzamosan, de néha összefutó vagy egymást keresztező vonalakban. (b)

·        Hullámok: finom egymással párhuzamosan haladó vonalak rendszere, melyeket időnként sávok kereszteznek. (c)

·        Örvények: erősen görbült néha csigavonal alakzatban kunkorodó vastagabb sávok. (d)

Néha vegyesen fordulnak elő, ilyenkor néha a fátyol adja a hátteret, amely előtt sávok vagy hullámok láthatók. A felhők haladási sebessége az égen a 0,1 fok/perc sebességet is elérheti, amely óriási valódi sebességnek felel meg (300-700 km/h) ha a távolságot is figyelembe vesszük. Sajnos ezek a felhők az 50-60 fokos földrajzi szélességek között tűnnek fel, tehát hazánktól északabbra. De nem csak térben, hanem időben is jól kimutathatóan sűrűsödnek ugyanis főleg a május és szeptember közötti időszakban figyelhetők meg nagyobb gyakorisággal.