Az alábbi bejegyzésben néhány szabadszemes észlelési területet szeretnék a kedves olvasónak ajánlani. Ezek az fejezetek az "Amatőrcsillagászok kézikönyve" 1996-os kiadásából vannak kimásolva, kissé rövidített verzióban:
I. Bolygók
különleges megfigyelései
A
Vénusz
Szemünk átlagos felbontóképessége 1 ívperc
körül mozog, ami nem is olyan rossz érték. Legnagyobb esélyünk a Vénusz keskeny
sarlójának megpillantására van. Alsó együttállás előtt és után a bolygó vékony
ívének nagysága az 50”-et is meghaladhatja. Ahogy az égitest látszó átmérője
egyre nő – a tapasztalatok szerint – úgy látják egyre többen megnyúltnak
esetleg sarló alakúnak. Célszerű az észlelést este illetve hajnalban a
szürkületi égen végezni mivel ez letompítja a bolygó ragyogását, és így nagyobb
esélyünk van alakjának megpillantására. Valószínűleg már a távcső felfedezése
előtt is látták a Vénusz fázisait melyre egyre több feljegyzés utal.
,, (1991) Szeptember 25.-én osztálytársaimmal
egy budapesti kirándulásra gyülekeztünk. Fantasztikus ég volt úgy 4-5
átlátszósággal. A csillagok fénye közepesen szcintillált. A Vénusz sarlója
szabad szemmel is kivehető volt de azzal a meggondolással, hogy nekem nincs
ilyen jó szemem, csak hallucinálok, elhessegettem magamtól még a gondolatot is.
Osztálytársaimnak megmutattam a Holdat, az Oriont és a Vénuszt. Egyiküknek nem
volt elég az ujjam iránya az azonosításhoz ezért visszakérdezett: ,, Az a
fényes ívdarab?” gyors tájékoztatást adtam a sarlóról hozzátéve, hogy az
osztálytársamnak jó szeme van. Összesen öten voltunk ketten láttuk a sarlót.
Észlelésünk időpontja 3:50 ÚT. A 40%-os arány komoly meglepetés számomra. Lehet
hogy az amatőrök olyan szerények, hogy nem közlik ilyen irányú észleléseiket.
’’ (Csizmadia Szilárd, Zalaegerszeg)
Sikeres Vénusz-sarló észlelés esetén a rajzon
húzzunk egy vonalat párhuzamosan a horizont síkjával, jelöljük be az északi és
a déli irányt, a rajz a alapján pedig próbáljuk megbecsülni a Vénusz
megnyúltságának irányát (a horizonttal párhuzamosan megnyúlt = 0°, a horizontra
merőlegesen megnyúlt = 90°.
A
Jupiter
Bolygórendszerünk óriása a Jupiter jóval
távolabb van a Vénusznál, de látszó átmérője oppozícióban még így is
megközelíti az 50’’-et. Ilyenkor jó szemű vállalkozó kedvű amatőrök
megkísérelhetik észrevenni a korong kiterjedését. A Szaturnusz ugyan kisebb
planéta, mint a Jupiter ám hatalmas gyűrűrendszerének köszönhetően látszó
átmérője elérheti a 40’’-et.
Szintén érdekes program a Jupiter holdjainak
szabadszemes megkeresése. Hogy ez nem lehetetlen itt van rá Babcsán Gábor
észlelése:
,, 1989.
január 27.-én a Magas Tátrában 2000 méter magasan éjszakáztam sátor nélkül a
puszta havon… Bár éppen elég hideg volt nem a miatt virrasztottam. A
Sarkcsillag melletti határfényesség sorozat minden csillagát láttam le egészen
7,5m-ig… megfigyeltem a Jupiter eltűnését egy 3 km-re lévő hegygerinc mögött.
Egy halvány fénypont követte. Valamelyik holdja lehetett vagy csak a fényes
bolygó utóhatása a retinán? A kísérletet sikerült megismételni: egyszerűen
fölültem a hálózsákomban és pillanatokra ismét fölkelt a Jupiter."
A sikeres megfigyeléshez tehát a Jupitert
valamilyen éles tereptárggyal ki kell takarni. Legnagyobb esélyünk a Jupitertől
7 bolygóátmérőnyire lévő Ganymedes megpillantására van ugyanis ez a hold
oppozícióban 5,0-5,2m-s fényességet ér el.
Keresés
a nappali égen
Más jellegű inkább jó átlátszóságot igénylő
feladat a fényesebb bolygók és csillagok megkeresése a nappali égen. Ide a
helyi napkeltétől a napnyugta pillanatáig tartó megfigyelések tartoznak, a
szürkületben végzett már nem. A földfelszín felett télen 300-1000 m, nyáron
2000-4000 m vastag pára és koszréteg húzódhat. A magasabb hegységi területek ,,
kilógnak „ ebből a légrétegből, és így sötétebb égen lehet az észlelést
végezni. Célpontnak a maximális fényességű
Vénuszt, Jupitert Marsot valamint kiváló átlátszóságú ég esetén a Szíriuszt
(esetleg még az Acturust, a Vegát vagy a Capellát) választhatjuk. Hegycsúcsokról magas napállás idején van
esélyünk a pozitív észlelésre.
Bolygók
csillagok árnyékvetése
Szintén ebbe a témakörbe tartozik még a
bolygók és a csillagok árnyékvetése, amit fényszennyezett városoktól távol jó
átlátszóságú éjjelen hihetetlen módon de észre lehet venni. Ennek
szemléltetésére ismét Babcsán Gábort idézzük:
,, 1987 tavaszán a Magas Tátrában figyeltem
fel egy különleges árnyékvetésre. A Nagy-Tarpataki-völgy fenyvesében
botorkáltunk lefelé társaimmal az éjszakai sötétben. Lámpánk nem volt. A
keskeny ösvényen lassanként lefelé a legfinomabb fényeket is érzékelni tudtuk.
Egy tisztáson fenyők kettős árnyékát pillantottuk meg a havon. Az egyik
árnyékot a Jupiter a másikat a Szaturnusz és a Regulus együttállása okozta. ’’
II. A Holdat puszta
szemmel
Az emberiség évezredeken
át puszta szemmel végezte csillagászati megfigyeléseit. A telehold felületén
távcső nélkül is jól kivehetőek a sötét medencék. Még az aránylag kicsi Mare
Crisium is könnyen észrevehető a Hold keleti peremén. William H. Pickering
(1858-1938) arra próbált választ kapni melyek azok az objektumok, amelyek a
Hold felületén szabad szemmel még éppen megpillanthatók. Így született meg 12
objektum, amelyek az 1-től a 12-ig egyre nehezebben megpillanthatók. A Bolygómegfigyelőknek
is ajánlott a Pickering próbát időnként megismételni, mert így megtudhatják,
hogy milyen apró részleteket vehetnek észre. Az 1. objektumot a
Copernicus-krátert bármilyen rossz légköri viszonyok között is meg lehet látni.
De a 12.-et a Riphaeus-hegységet csak egy éles szemű észlelő veheti észre
nagyon jó légköri viszonyok mellett. A próbát mindig telihold körüli időszakban
végezzük.
A Pickering próba objektumai:
1. a Copernicus és a
körülötte lévő fehér mező,
2. a
Mare Nectaris kis sötét foltja,
3. a
Mare Humorum foltja, 4. a Kepler-kráter
körüli fehér mező, 5. a Gassendi-kráter
fehér területe, 6. a Pilnius-kráter
fehér foltja, 7. a Mare Voparum
sötét foltja, 8. a Libinicky-kráter
világos vidéke, 9. a Sinus Medii sötét
területe, 10. a Sacrobosco-kráter
melletti sötét árnyalat,
11fekete
folt az Appenninek északkeleti lábánál,
12. a
Ripaeus-hegység világos területe.
III. A korai holdsarló
megfigyelése
A nappalok és az éjjelek monoton változása során a
legfeltűnőbb periodikus égi jelenség a holdfázisok jól kivehető szüntelen
ismétlődése. Az újholdtól újholdig tartó időtartamot holdhónapnak nevezzük,
amely a hajszálvékony holdsarlónak a napnyugta utáni szürkületben való
megpillantásával kezdődik, és 29 vagy 30 napig – a következő holdsarló
megpillantásáig – tart. A program a következő kérdésekre keresi a választ:
hazánkból milyen korú sarló vehető észre? Összemérhetők-e a hazai és a külföldi
amatőrök észleléssorozatai?
Korai holdsarlónak a 48 óránál kisebb
sarlókat nevezzük, de az igazán szép észlelések 24 óránál fiatalabbak. Mivel
nincs különbség az esti és a hajnali égen látható sarló észlelésének nehézsége
között, ezért ezek összesíthetők. Arra hogy a holdsarlóvárás nem csak az
ókorban jelentett izgalmas feladatot, hanem ma is álljon itt példaként Nagy
Gábor (Hejőpapi) 17 óra 13 perc korú sarlómegfigyelésének leírása:
,, a helyi napnyugta időpontjában, 15:35 UT-kor Hejőpapitól
kb. 1 km-re északra lévő erdő szélétől kezdtem el a nagyon fiatal holdsarló
keresését 10×50-es binokulárommal. A percek múlásával feszültségem egyre nőtt s
már-már tevékenységem átgondolásánál tartottam, amikor 16:01 UT-kor a
látómezőben megpillantottam a tünedékeny 70-90 fokos holdsarlót. Kb. 5 fokkal
volt a horizont felett… élesre állítva a képet tovább figyeltem a sarlót. A
felezőmerőlegese nagyjából 75 fokos szöget zárt be a horizonttal. Ekkor már
feltűnő volt a felfedezésekor is észlelhető jelenség miszerint a sarló északi
1/3-a, illetve a déli fele erősebben fénylik, mint a közbülső rész… 16:14-16:20
UT között néha bevillant az általam glóriának nevezett tünemény, amikor a hold
korongja körül egy vékony gyűrű látszik. Ez nem más, mint a hamuszürke fény
első jele. 16:23 UT-kor még láttam alig 2 fokkal a horizont felett
(binoklival), de 16:25 UT-kor már beleveszett a horizontközeli párába. ˝
Az igazi
holdsarlóvadászok már előre készülnek a jelenség észlelésére. Az öregebb 40 óra
körüli sarlók megpillantására már napnyugta után és napnyugta előtt is van
esélyünk. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a keleti égen főleg a nyári és az
őszi, míg napnyugta után főleg a téli és a tavaszi időszakokban figyelhető meg
könnyebben a korai holdsarló. A keresést nagyban megkönnyíti egy nagy
látómezejű binokulár használata, de a csupán binokulárral látott sarló nem
számít pozitív észlelésnek.
A Hold deklinációja
5°9’-cel eltérhet a Napétól (+ és – irányban is). Könnyebben figyelhetjük meg a
sarlót, ha a deklinációja nagyobb, mint a Napé mivel ilyenkor ugyanakkora
szögtávolság mellett később nyugszik. Hosszú időn át végzett megfigyelések
szerint a biztosan látható holdsarló az újhold után 18-36 órával tűnik fel (ez
újhold előtt az eltűnésre is igaz). A sarlót fényképezni is érdekes bár
nehezebb, mint a vizuális megfigyelés. A 20-25 óra alatti halvány sarló sikeres
fényképezését már nagyon megnehezíti a fényes égi háttér.
Hazánkban észlelt
legfiatalabb sarlót 1985. szept. 14-én figyelte meg a hajnali égen Kasz László
és Szabó Sándor. Kora 15h 21m volt. A hazai fotografikus rekordot Csabai István
tartja 17h 37m korú holdsarló lefényképezésével (1995. 01. 31.). A jelenlegi
szabadszemes világrekordot az USA-beli amatőrök tartják 14h 51m korú sarló
megfigyelésével (1989), de távcsővel megpillantottak már 12h 07m korú sarlót
(1996) is.
IV. A Nap zöld kék és ibolya sugara
,, Front utáni tiszta légkör volt a Napot egészen
lenyugvásig lehetett követni. A horizont felett 1,5-2 fokra lévő eltorzult
korongon szépen látszott szabad szemmel a napfolt, sőt a korong tetején ülő
zöld ív is. Kb. Tíz percig figyeltük a Napot, amely hol jobbra, hol balra dobta
le a zöld fénycsíkot. Volt olyan időszak amikor a zöld sugár a korong tetején
másodpercekig ült majd ismét lecsúszott róla. A színe sötétzöld a vastagsága 3
ívperc volt. Gyönyörű látványt nyújtott a vízfelszínről a távoli hegyek mögé
lebukó vörös-zöld napkorong. ’’ (Molnár
Gergely és Presits Péter, Balatonkenese)
Egy-egy hidegfront után
hazánkban is megfigyelhető hogy a lenyugváshoz készülődő zsömle alakú
narancsvörös napkorong tetején egy vékonyka zöldes sáv, gallér jelenik meg
rövid időre. A jelenség létrejöttéért a földi légkör illetve annak fénytörő
képessége (reflekció) a felelős. Ez a Holddal is megtörténhet ritka esetekben.
Ilyenkor a korong alján vörös a tetején zöld feljebb pedig kék és ibolyaszínű
korong lóg le kissé az egyesített fényű területről. Ahogy az égitest képe egyre
lejjebb ereszkedik a horizont alá úgy egyre inkább csak a zöld fénycsík lesz
látható. Kellően tiszta légkör esetén ekkor válik dominánssá a zöld szín, amely
az utolsó pillanatokban erős felvillanásként észlelhető. A zöld sugár
megfigyelhetőségének hossza erősen függ a földi légkör állapotától és a terület
földrajzi szélességétől. Nagyon kedvező esetben a kék még ritkábban pedig az
ibolya színű sugarat is meg lehet figyelni. Pozitív észlelésnél próbáljuk a
lehető legrészletesebb leírást készíteni a jelenségről. Jóval nagyobb az
esélyünk, ha először binokulárral próbálkozunk, azonban ezt ne kezdjük túl
korán, mert a fényes napkorong elvakíthat minket és így lemaradhatunk a jelenségről.
V. A sarki fény
A sarki fény (Aurora Borealis) hazánkból általában az
északi horizont fölött látható homogén ritkán foltokkal, sugarakkal tarkított
vörös színű fénylésként. Néhány percig de néha órákon át lángba boríthatja az
északi égboltot. Megjelenése főleg a napfoltmaximumok körüli évekre
koncentrálódik.
Ez
a folyamat 80-900 km közötti magasságokban zajlik le. A sarki fény zöldes
színét az oxigén hozza létre, a kékest a nitrogén, a vörösért pedig mind a két
atom a felelős.
A
sarki fénynek öt fő formája van:
- Foltok: kis egymástól
elszigetelt fénylések.
- Ívek: egyszerű gyengén
görbülő szalagok, melyek többé-kevésbé horizontálisan helyezkednek el,
alsó szélük sima.
- Sávok: melyek alsó
széle szabálytalan, csomós vagy ráncos.
- Sugarak: egyenes
nagyjából függőleges fénnyalábok, melyek megközelítőleg a Föld mágneses
erővonalait követik.
- Fátylak: diffúz nagy
kiterjedésű fénylések.
A
sarki fény lehet mozdulatlan, pár másodperces időskálán pulzáló, vagy pedig
5-10 másodpercenként vibráló.
A
fényességét egy 0-4-ig terjedő skálán szokás megadni:
- 0: az észrevehetőség
határán van.
- 1: a Tejút
fényességével egyenlő.
- 2: olyan, mint egy Hold
által megvilágított cirrus felhő.
- 3: a Hold által
megvilágított cumulus felhőkkel egyenlő fényességű.
- 4: eléggé fényes, ahhoz
hogy árnyékot vessen.
A
jelenség lehet sorozatszerű, tehát szünet után visszatér.
VI. Állatövi fény és ellenfény
Állatövi fény
Derült tavaszi estén napnyugta után, amikor az epliktika
meredek szögben hajlik a látóhatárhoz nyugati irányban széles a horizonttól
távolodva keskenyedő háromszög alakú területen sokkal fényesebb az égbolt, mint
más irányokban. A fényháromszög csúcsa ilyenkor a Fiastyúk (Pleaidok)
csillaghalmazig, azaz 40°magasságig is felnyúlik. Ez a kúp alakú ezüstösen
fénylő sugárzás az állatövi fény. Az is megfigyelhető hogy amint a Nap
mélyebbre száll a horizont alá vele együtt, megy lefelé az állatövi fény is.
Ezek a tulajdonságok is jól mutatják a fény és központi csillagunk közötti
szoros kapcsolatot. A halvány fénylést ugyanis a Naprendszer síkjában
elhelyezkedő igen ritka bolygóközi por okozza melyről a nap fénye, visszaverődik.
A
megfigyelésre a legkedvezőbb időszak a február-március (este) és a
szeptember-október (hajnal). A régiek hamis hajnalpírnak is hívták ezt a
derengést. Észlelésével városi fényektől távol, tiszta, holdtalan éjszakákon
érdemes próbálkozni.
Ellenfény
Derült
éjszakákon déli irányban ott, ahol az ekliptika húzódik ellipszis alakú igen
halvány derengő fényfolt látható. Ezt nevezzük állatövi ellenfénynek. Az
ellenfény általában gyenge alig kivehető fénylés kb. 20-szor halványabb, mint
az állatövi fény maximális fényességű részei.
Ez
a 10-50 fokos méretekkel jellemezhető fényjelenség az égboltnak a Nappal
ellentétes részén található. Az év folyamán ez is végigvonul az állatövi
csillagképeken miközben nagyjából 180 fokra, van a Naptól. Az ellenfény észlelési
szempontból sokkal jobb helyen van, mint az állatövi fény mivel a hátteret a
teljesen sötét égbolt adja. Észlelésére a szeptembertől márciusig tartó időszak
a legkedvezőbb. Az állatövi ellenfény megfigyelésének nehézségét jól mutatja
Keszthelyi Sándor leírása:
,, … megfigyelésemet 1976. augusztus 23.-án este
végeztem. Gyönygyöstarján (3000 lakosú kis község) község közepén zavaró fények
voltak de az ég kristálytiszta, párátlan, rendkívül sötét volt.
21:55-22:05
között figyeltem az eget, a Tejút gyönyörű 10-15 fok széles volt a horizonthoz
közel eső 5 fokot leszámítva az egész égen látványosan burjánzik. Az χ és h Per
fényes gomoly az M31 1,5 fok hosszú folt, az M13 szemmel is sejthető. Az
ellenfény egy 15 fok hosszú, 5 fok széles ellipszis, némileg fényes középpel.
Egy vázlatot készítettem a helyzetéről, utólagos kimérés szerint az
ekliptikában fekszik, de az antiszoláris ponttól 5 fokkal nyugatra tolódva.
Alig emelkedik ki az ég alapfényességétől, és a szemet kell járatni a
meridiánon a horizonttól a zenitig, hogy észre lehessen venni, ekkor látszik,
hogy alatta a Cap-ban és felette az Equ-Del-ben sötétebb az ég, mint itt az
Aqr-ban. Próbáltam a Tejút mezőkhöz hasonlítani a fényét, és olyan mint a ζ
Aql-tól pár fokkal északra lévő Tejút fénye. ’’
Fényhíd
A
legjobb észlelőhelyekről időnként megfigyelhető hogy az állatövi fényt és az
ellenfényt egy vékony fénylő sáv köti össze. Ez az úgynevezett fényhíd az
állatövi fény folytatása. Általában csak az ellenfényhez kapcsolódó fényei
pillanthatók meg, az ovális kerek halvány folttól keleti és nyugati irányban
kinyúló ködös sávokként.
VII. Heliákus kelések
és nyugvások
Az emberiség történelme során – egyes ünnepnapok
kijelöléséhez és a pontos naptárkészítéshez – legtöbbször valamely egyenlő
időközönként ismétlődő (periodikus) csillagászati eseményt használt fel. Ilyen
volt a hónapok kezdetét jelző holdsarló megjelenése az égen, de az év pontos
kezdetét is egyes égitestek speciális jelenségéhez igazították. Ezek közül a
legismertebb a mindenki által ismert esemény a Szíriusz heliákus kelése, amely
Kr. e. 3000 körül egybeesett a Nílus áradásával és így az ókori egyiptomi
naptár kezdő napját jelentette. De a magyar népi hagyományban is van jeles
eseményt meghatározó heliákus kelés, ez a Kaszás (Orion) csillagképnek, illetve
annak három övcsillagának (amelyeket három marokszedő asszonynak vagy három
kaszásoknak is szoktak nevezni) a hajnali szürkületben való feltűnése, amely
mintegy ezer évvel ezelőtt az aratás időpontját jelezte.
De mit is jelent a heliákus kelés vagy nyugvás? A heliákus
kelés azt az időpontot jelenti (az év egy napját) amikor a megfigyelt bolygó
vagy csillag először bukkan fel a keleti égbolton a napkelte idei szürkületben.
A heliákus nyugvás pedig hogy melyik napon látható napnyugtakor utoljára azt
égitest. Ez az első illetve az utolsó megfigyelhetőségi alkalom nem tart tovább
pár percnél. Ugyanis a keleti horizonton való felbukkanás után a csillag csak
addig látszik, amíg a növekvő égi háttérfényesség el nem nyomja gyengülő
sugarait. A nyugati égen ez pontosan fordítva van, tehát a sötétedő égen rövid
időre előtűnik az égitest, de csak addig, míg le nem nyugszik a látóhatárt
övező porsávba. Ez
nemes versenyt is jelent a vállalkozó szellemű amatőrök között, hogy vajon ki
látja meg először az égitestet.
Az
észlelésre olyan helyet igyekezzünk kiválasztani, ahonnan a megfelelő horizontrész
jól látszik, és zavaró tényezők (pl. lámpa, füst stb.) nem hátráltatják az
észlelést. Semmilyen
optikai segédeszközt ne használjunk, mert ez befolyásolja a megpillantás
időpontját. Ha nem látjuk sehol a keresett objektumot akkor is jegyezzük fel
hogy észleltünk. A pozitív észlelésnél a következőket jegyezzük fel:
- A csillag neve
- A fel- és eltűnésének
idejét
- Az időt perc
pontossággal
- A horizont feletti
magasságát.
VIII. A Hold és bolygók,
csillagok együttállásai
Miközben az éjszakai
égbolt fényesebb bolygói és a Hold fáradhatatlanul róják útjukat az ekliptikán
(vagy annak közvetlen közelében) gyakran kerülnek egymáshoz és egy-két fényes
csillaghoz igen közel, hármas és többszörös együttállások viszonylag ritkán
jönnek létre úgy, hogy az égitestek 2-3 foknál közelebb kerülnének egymáshoz. A
Meteor csillagászati évkönyvekben a legtöbb együttállás fel van sorolva.
Ilyen
látványos együttállás volt látható például 1991. Június 15.-én este, amikor a
Vénusz, a Jupiter és a Mars szép kis háromszöget alkotott alig 4 fokra a
háromnapos holdsarlótól. A jelenséget hazánkból is számos helyen megcsodálták.
Erről olvashatjuk a következőkben Zajácz György leírását:
,, 17.-én este távcsöves bemutatásra hívtak egy Debrecen
közelében éppen akkor beinduló iskolai táborba. Ezen az estén az előbb említett
három bolygó egy kis közel derékszögű háromszöget alkotott. A gyerekek
ámulattal figyelték szabad szemmel és távcsővel is az együttállást. A 63/840-es
Telementor H-25-ös okulár látómezejének peremén mind a három bolygó látszott. ˝
Próbáljunk
meg minél részletesebb leírást és rajzot készíteni a látottakról. Ezen kívül
fényképezéssel is próbálkozhatunk.
IX. Kiváló átlátszóságú éjjelek
Hazánk asztroklímája nem sorolható a legkedvezőbbek közé.
Egy átlagos holdtalan vidéki éjszakán általában 5,5-6,5 m-s csillagok (városi
égen 4-5m) még éppen láthatók szabad szemmel. Azonban évente néhány alkalommal
hidegfront után a rendkívül tiszta átlátszó levegőnek köszönhetően 7-7,5
magnitúdós csillagok is észrevehetőek a zenitben. Az ilyen éjjelek
ritkaságuknál fogva feljegyzésre méltóak. Tizedmagnitúdós becslésre az alábbi
égterületek ajánlottak:
·
A sarkcsillaghoz közeli területek átvizsgálása és a mellékelt térkép
alapján a leghalványabb még látható csillag feljegyzése.
·
Hasonló célt szolgálhat őszi téli éjszakákon
az M45 (Pleaidok) és a mellékelt térkép alapján innen is pontos értéket
kaphatunk a határmagnitúdóra.
Bármelyik
módszert használjuk nagyon fontos, hogy csak a biztosan látott csillagokat
jegyezzük fel. Ilyenkor egyébként számos olyan mély ég objektumot is láthatunk
szabad szemmel, amelyet egyébként nem, pl. M29, M31, M33, M34, M36, M37, M38,
M39, M42-42, M67, M92 stb.
X. Szabadszemes napfoltészlelés
A Napba fénytompító eszköz nélkül mind szabad szemmel mind
távcsővel szigorúan tilos! Erre a célra a legjobbak a távcsövekhez használt
szűrők, de nagyon jól megfelelnek a 12-13-as MOM-hegesztőüvegek is. Szabad
szemmel a Nap kb. 0,5 fok átmérőjű korongnak látszik az égen. Jó szemű ember
könnyen felfedezheti a nagyobb foltokat a napkorongon, azonban a kisebbek
megfigyeléséhez már gyakorlat is szükséges. Az emberi szem felbontóképessége
nagyjából 1 ívperc. Ez azt jelenti, hogy egymástól két ilyen távol lévő
objektumot még éppen szét tud választani. Ennél jóval kisebb (kb. 10-12”-es)
napfoltokat is meg lehet pillantani a korongon, ha elég sötét és koncentrált az
umbrájuk. A legtöbb szabadszemes napfolt természetesen a napfoltmaximumok
környékén jelentkezik. Ilyenkor gyakran látható egyszerre 1-6, sőt időnkét 7-8
db is.
Felmerül a kérdés: Vajon napunk hány
tulajdonságát deríthetjük fel ezzel az egyszerű módszerrel? A válasz
meglehetősen sokat. Egy-két napos vizsgálódás után már jól megfigyelhető, hogy
a foltok nem maradnak, egyhelyben hanem elmozdulnak keletről nyugat felé
megmutatva ezzel a nap tengelyforgását és irányát. Egy nagyobb méretű
szabadszemes napfolt általában keléstől nyugvásig 8-10 napon keresztül
figyelhető meg. Egy-két évi megfigyelési anyag birtokába már biztosan feltűnhet
hogy a napfoltok haladási iránya nem mindig párhuzamos a Föld kelet nyugati
irányával vagy másképpen megfogalmazva, a Nap északi-déli irányú tengelye
,,billeg˝ a Föld északi déli irányához képest. A szabadszemes napfoltok nyomon
követése egy másik megfigyelési téma a sarki fények szempontjából is érdekes
mivel ezt a változatos északi fényszínházat a gyorsan mozgó óriási
napfoltcsoportokban végbemenő napkitörések okozzák.
A
foltok méretének meghatározása: kicsi = alig látható, nagy = nehézség nélkül
könnyen látható, óriási = kiterjedés és alak is megfigyelhető.
Tehát
ha eltökélt szándékunk hogy a napfoltmaximum időszakában sarki fényt akarunk
látni, akkor érdemes, ,,felfegyverkezni˝ szabadszemes napfoltészlelésekkel.
XI. Összetett halók
A legközönségesebb halójelenségek a Nap és a Hold körül
kialakuló kis és nagy halókörök. Ezek olyan körívek melyek sugara 22 illetve 46
fok, belső szélük általában barnásvörös, a külső pedig kékesfehér. A rossz idő
jeleként tartják őket számon, mivel leginkább akkor jelennek, meg amikor a Nap
vagy a Hold fénye a betörő frontális felhőrendszer előőrseként érkező
cirrus vagy cirrostratus felhőrétegeken
át jut a szemünkbe.
Számunkra
is érdekes, de egyben nagy jelentőséggel bíró feladat a bonyolult, minél több
komponenst tartalmazó összetett halók feljegyzése. A 22 és 46 fokos egyszerű
halók gyakoriak úgyhogy a célpontot az összetett halók jelentik.
Összetett
halók fontosabb részei: a halójelenségek érdekes formái az úgynevezett melléknapok ezek
általában a 22 vagy a 46 fokos halógyűrűnek a Nappal azonos horizont feletti
pontjain tűnnek fel. De észleltek a Naptól 90 fokra, sőt távolabb is
melléknapot. Szerencsés esetben a Holdnak is lehetnek mellékholdjai melyek
neve: paraszelén. Az égboltnak a Nappal átellenes oldalán (180 fokra) is
megjelenhet másodlagos Nap, amit ellennapnak hívunk. Tulajdonságai megegyeznek
a melléknapokéval.
Parahelikus
körről akkor beszélünk, amikor a Napon keresztülhaladó a horizonttal párhuzamos
tiszta fehér fényű fénykör vonul végig az égbolton. Általában akkor látható,
amikor a Nap már közel van a látóhatárhoz. A jelenség leggyakrabban a 22 fokos
halóhoz kapcsolódik.
Igen
intenzívek és színesek lehetnek a halógyűrű oldalsó érintő ívei is, melyek a
látvány erejét és színösszetételét tekintve is szivárványhoz hasonlók.
Néha
a lenyugvó vagy kelő Nap fölött fénye, függőleges fényoszlop jelenik, meg
amelynek szélessége 0,5 fok, hossza pedig 40 fokig is terjedhet. Ha a
fényoszlopot egy parahelikus kör metszi, fénykeresztek vagy fénykardok jöhetnek
létre.
Összetett
haló észlelésekor jegyezzük fel az észlelő nevét, az észlelés helyét és idejét
(UT), a Nap vagy a Hold horizont feletti magasságát az észlelt komponenseket,
ezek fényességét, helyzetét esetleg színét. Készítsünk minél részletesebb
leírást a jelenségről, valamint rajzot a komponensek elhelyezkedéséről.
XII. Világító felhők
Napnyugta után fél
–másfél órával, amikor a sötétedő égbolton előbukkannak a fényesebb bolygók és
csillagok nyugati irányban a horizont felett kékes ezüstös színű esetleg
narancsos vagy arany szegélyű feltűnően fénylő felhők, tűnnek fel. Erősen
elütnek a többi felhőtől melyek ekkor már sötét foltokként, vetülnek az
égboltra. Az úgynevezett világító felhőket 1885 óta tartja számon a tudomány
ezek 80 km magasan lévő nagy kiterjedésű felhők igen ritkásan elhelyezkedő
jégtűkből állnak. Ezek a jégkristályok még akkor is visszaverik a Nap fényét
mikor az már mélyen a horizont alatt, van. Kiterjedésük 10-100 ezer km2-es
nagyságot is elérheti, azonban igen gyér felépítésüknek köszönhetően
össztömegük ilyenkor is csak 1-2 kg-nyi vízjégnek felel meg.
Négy fő típusát különböztetjük meg szerkezet és mintázat
alapján:
·
Fátyol: egyenletes fényű, vagy a pereme
felé halványodó felhő. (a)
·
Sáv: egymástól elkülönült egyenes vagy
többé-kevésbé görbült csíkok nagyjából párhuzamosan, de néha összefutó vagy
egymást keresztező vonalakban. (b)
·
Hullámok: finom egymással párhuzamosan
haladó vonalak rendszere, melyeket időnként sávok kereszteznek. (c)
·
Örvények: erősen görbült néha csigavonal
alakzatban kunkorodó vastagabb sávok. (d)
Néha vegyesen fordulnak elő, ilyenkor néha a fátyol adja a
hátteret, amely előtt sávok vagy hullámok láthatók. A felhők haladási sebessége
az égen a 0,1 fok/perc sebességet is elérheti, amely óriási valódi sebességnek
felel meg (300-700 km/h) ha a távolságot is figyelembe vesszük. Sajnos ezek a
felhők az 50-60 fokos földrajzi szélességek között tűnnek fel, tehát hazánktól
északabbra. De nem csak térben, hanem időben is jól kimutathatóan sűrűsödnek
ugyanis főleg a május és szeptember közötti időszakban figyelhetők meg nagyobb
gyakorisággal.
