A Mare Orientale, vagyis Keleti-tenger a nevével ellentétben a Hold Ny-i "szélén" fekszik. Ez a déli szélesség 20-ik és a keleti hosszúság 95-ik foka, ebből következően csak erős Ny-i libráció esetén láthatjuk, mivel területének nagy része a Hold túloldalára esik geometriailag. Ez az amatőrök által eléggé elhanyagolt "tenger" az egyik legérdekesebb és legszebb alakzat a Hold felszínén, s nagy pontossággal csak űrszondákkal vizsgálható. Hazai archívumunkban nagyon kevés észlelés található erről az alakzatról!
Keleti-tenger és a Nyugati félgömb
A Mare Orientale elnevezés Julius Franz német csillagászhoz köthető, aki az 1906-os Der Mond című könyvében említi először ezen a néven a Hold keleti peremén látszó mare-területeit. Abban az időben még a holdtérképek tájolása megegyezett a csillagtérképekével, tehát a K-re néző félgömb volt a keleti a Ny-ra néző a nyugati. Az 1950-60-as években azonban komoly kilátások nyíltak a majdani emberes holdexpedíciók megvalósítására, így logikusnak tűnt hogy a Hold tájolása egyezzék a földivel. 1961-ben az IAU határozatban rögzítette az új tájolási rendszert melynek értelmében a K-Ny felcserélődött a holdtérképeken. A Mare Orientale valódi természetének felfedezése is 1961-ben történt, a holdkutatás aranykorában.
A Keleti-tenger egy gigantikus, 930 km átmérőjű alakzat. A becsapódási medencék közül a legfiatalabb. A "mare" megnevezés valójában koncentrikus gyűrűk sorozatából álló becsapódási szerkezetnek csak a belső, lávával feltöltött részére vonatkozik. A gyűrűket, pontosabban azok egy részét megtalálhatjuk a legrégebbi szerzők munkáiban is, de a holdperemhez való közelségük miatt 1961-ig nagy volt a bizonytalanság.A legkülső gyűrű neve Montes Cordillera, és az 1837-ben kiadott Beer-Madler-féle holdtérképen tüntették fel először. Ettől a vonulattól befelé haladva a Montes Rook-kal találkozunk. Ezt a hegységet )gyűrű) elsőként Johann Schröter német csillagász írta le, 1788. augusztus 27-én. Ő két csúcsot észlelt és ezeket nevezte el Lawrace Rook, XVII. századi angol csillagászról. A Lunar Orbiter 4 által készített felvételek tanulmányozása után kiderült, hogy a Mare Orientalét három koncentrikus gyűrű veszi körül, ezért 1974-től a Rook hegységből kettő lett: a belső és a külső Rook-hegység. Az alábbi táblázatban a koncentrikus gyűrűk nevei és méretei szerepelnek:
Montes Cordillera 930kmKülső Montes Rook 620km
Belső Montes Rook 480km
Névtelen (Orientale pereme) 320km
Az Orientale-medence felfedezése kulcsot jelentett a geológusok kezében a holdmedencék keletkezésének megértésében. Nagy szerencse hogy a medencét csak kis részben öntötte el a láva, így tisztán tanulmányozható a szerkezete. Az egyik legérdekesebb felésmerés Jay Melosh nevéhez köthető. Bonyolult matematikai számításokkal alátámasztott elméletet dolgozott ki a becsapódásos medencék kialakulására. Melosh elméletében a legbelső gyűrű a tulajdonképpeni kráter. A külső, gyűrűk pedig gyakorlatilag "befagyott" hullámok, a tóba ejtett kavicsal létrehozott hullámokhoz hasonlóan.Csak érdekességképpen említjük hogy Hédervári Péter - kiváló holdkutatónk - 1970-es kiadású "A Hold - és meghódítása" című könyvében tallaszoidnak tartja a Mare Orientale-t. A tallaszoidokról úgy tartja hogy belső erők hozták létre őket.
A földi távcsöves megfigyelések és a Galileo űrszonda mérései feltárták az Orientale-medence anyagi összetételét. Eszerint a belső Rook-hegység anyaga ugyanaz az anortozit ami a Hold felső kérgét alkotja, viszont a Cordillera hegységen túl kidobott anyag noritos anortozit, ami 35-50km-es mélységből származik. Az eredeti kráter nem volt oly hatalmas mint azt gondolnánk, s határát valamelyik belső gyűrű jelenti. A medence kb 60km-el fekszik az átlag szint alatt és az űrszondás mérések itt is kimutatták a mascon (mass concentration) jelenlétét a legtöbb medencéhez hasonlóan.
A bazaltos láva nem csak a medence belsejét öntötte el hanem kisebb foltokban imitt-amott is előfordul. A
Cordillera és a Külső Rook között az Orientale középpontjától ÉK-re található a Lacus Autumni. A másik bazaltos kis "tó" a Lacus Veris, mely közel 90 fokos ívet rajzol az Orientale medence gyűrűi között. A medence belsejében két jókora kráter fekszik; a Kopff és a Maunder. Az utóbbi bár kisebb méretű (42km) de szerencsésebb helyzetének köszönhetően könnyebben észlelhető.
Nem árt tudnunk hogy túl a librációs zónán - immár valóban a túloldalon - fekszik a Fényi-kráter.
Görgei Zoltán cikke, Meteor folyóirat 2011/5 szám 28-32 oldal
A földi távcsöves megfigyelések és a Galileo űrszonda mérései feltárták az Orientale-medence anyagi összetételét. Eszerint a belső Rook-hegység anyaga ugyanaz az anortozit ami a Hold felső kérgét alkotja, viszont a Cordillera hegységen túl kidobott anyag noritos anortozit, ami 35-50km-es mélységből származik. Az eredeti kráter nem volt oly hatalmas mint azt gondolnánk, s határát valamelyik belső gyűrű jelenti. A medence kb 60km-el fekszik az átlag szint alatt és az űrszondás mérések itt is kimutatták a mascon (mass concentration) jelenlétét a legtöbb medencéhez hasonlóan. A bazaltos láva nem csak a medence belsejét öntötte el hanem kisebb foltokban imitt-amott is előfordul. A
Cordillera és a Külső Rook között az Orientale középpontjától ÉK-re található a Lacus Autumni. A másik bazaltos kis "tó" a Lacus Veris, mely közel 90 fokos ívet rajzol az Orientale medence gyűrűi között. A medence belsejében két jókora kráter fekszik; a Kopff és a Maunder. Az utóbbi bár kisebb méretű (42km) de szerencsésebb helyzetének köszönhetően könnyebben észlelhető.
Nem árt tudnunk hogy túl a librációs zónán - immár valóban a túloldalon - fekszik a Fényi-kráter.
Görgei Zoltán cikke, Meteor folyóirat 2011/5 szám 28-32 oldal
