A Mare Serentitatis világítótornyai

A holdészlelők figyelme - az enyém is - általában a terminátor menti alakzatokra irányul. Az árnyékhatár mentén a legplasztikusabb a táj, s ennek oka hogy a látszattal ellentétben a Hold felszínformái is lankás emelkedőkből állnak csupán. A korai holtészlelők úgy ábrázolták ezeket az alakzatokat, mint merészen a magasba törő hegységeket, völgyeket. Tehát a napkelte/napnyugta egy holdbéli tájon, az árnyékok segítségével mutatja meg annak arculatát. Ám mi történik magas napállásnál?
A teliholdhoz közeledve személy szerint egyre kevésbé figyeltem égi kísérőnkre, mondván; úgysem látni ilyenkor semmi érdekeset. 2013 márciusának közepén ez a véleményem teljesen megváltozott, hiszen van amit csak ilyenkor látni; óriási kráterek tűnnek el a szemünk elől, és apró alakzatok mutatnak hihetetlen fényességet...
Földvári István Zoltánnal már több közös szimultán 'projektem' volt, így adta magát az ötlet hogy 2013 március 14.-nek estéjén vegyük szemügyre együtt az egyik legszebb tengert a Hold innenső oldalán. Vajon hány kráterecskét tudunk összeszámolni annak belsejében?

A megfigyeléseket 10cm-es lencsés távcsővel végeztem 158X-os nagyítással, valamint egy GSO W56-os zöld szűrővel. A képet élesre állítva szoktattam a szemem a felszín részleteihez, s elkezdtem először figyelni a 'nagyobb' krátereket: Linné, Bessel, Very, Deseilligny, Sarabhai, Sulpicius Gallus, Bobillier stb. Ezel szerkezeti elemeket is megmutattak magukból:
Bessel - érdekessége hogy egy sugársáv halad át rajta, valószínűleg a Tycho-ból ered. Akkor rakódott le mikor a hatalmas becsapódás megtörtént, távol innen a D-i krátermezőn.
Plinius - Igen bonyolult albedoalakzatok figyelhetőek meg benne.
Menelaus - Véleményem szerint magas napállásnál a terület egyil legszebb krátere: igen fényes gyűrűként ragyog, belsejében a hegyecskék fénylenek.
Ezek után következett a számlálás, mely a Mare Serentitatis területére korlátozódott. A kis fénylő pontocskák száma három számolással 70-75 közé esett. Meglepő eredmény, hiszen ki gondolná hogy kis távcsővel, magas napállásnál ennyi minden megfigyelhető egy viszonylag kis területen. Külön érdekes volt - már ha albedoalakzatoknál tartunk - a Mare Serentitatis határánál, a Pliniustól kissé É-ra megfigyelt éles sötét határvonal. Tényleg éles határ van az innen D-re eső Mare Tranquillitatis-ra átlépve.
További érdekes terület volt a síkság ÉNy-i szeglete, ahol fényes sávok, sávdarabkák láthatóak, egymásra rakódva; két 'X'-et formáznak a Rima Calippus közelében.
Ha már tengerről van szó engem ezek a pici, szinte csak ilyenkor látható fiatal kráterek azonnal a világítótornyokra emlékeztettek. Innen jött a kis szimultán megfigyelés címötlete is.
2014.03.14. Nagyvarsány

A Mare Orientale

A Mare Orientale, vagyis Keleti-tenger a nevével ellentétben a Hold Ny-i "szélén" fekszik. Ez a déli szélesség 20-ik és a keleti hosszúság 95-ik foka, ebből következően csak erős Ny-i libráció esetén láthatjuk, mivel területének nagy része a Hold túloldalára esik geometriailag. Ez az amatőrök által eléggé elhanyagolt "tenger" az egyik legérdekesebb és legszebb alakzat a Hold felszínén, s nagy pontossággal csak űrszondákkal vizsgálható. Hazai archívumunkban nagyon kevés észlelés található erről az alakzatról!

Keleti-tenger és a Nyugati félgömb

A Mare Orientale elnevezés Julius Franz német csillagászhoz köthető, aki az 1906-os Der Mond című könyvében említi először ezen a néven a Hold keleti peremén látszó mare-területeit. Abban az időben még a holdtérképek tájolása megegyezett a csillagtérképekével, tehát a K-re néző félgömb volt a keleti a Ny-ra néző a nyugati. Az 1950-60-as években azonban komoly kilátások nyíltak a majdani emberes holdexpedíciók megvalósítására, így logikusnak tűnt hogy a Hold tájolása egyezzék a földivel. 1961-ben az IAU határozatban rögzítette az új tájolási rendszert melynek értelmében a K-Ny felcserélődött a holdtérképeken. A Mare Orientale valódi természetének felfedezése is 1961-ben történt, a holdkutatás aranykorában.

A Keleti-tenger egy gigantikus, 930 km átmérőjű alakzat. A becsapódási medencék közül a legfiatalabb. A "mare" megnevezés valójában koncentrikus gyűrűk sorozatából álló becsapódási szerkezetnek csak a belső, lávával feltöltött részére vonatkozik. A gyűrűket, pontosabban azok egy részét megtalálhatjuk a legrégebbi szerzők munkáiban is, de a holdperemhez való közelségük miatt 1961-ig nagy volt a bizonytalanság.A legkülső gyűrű neve Montes Cordillera, és az 1837-ben kiadott Beer-Madler-féle holdtérképen tüntették fel először. Ettől a vonulattól befelé haladva a Montes Rook-kal találkozunk. Ezt a hegységet )gyűrű) elsőként Johann Schröter német csillagász írta le, 1788. augusztus 27-én. Ő két csúcsot észlelt és ezeket nevezte el Lawrace Rook, XVII. századi angol csillagászról. A Lunar Orbiter 4 által készített felvételek tanulmányozása után kiderült, hogy a Mare Orientalét három koncentrikus gyűrű veszi körül, ezért 1974-től a Rook hegységből kettő lett: a belső és a külső Rook-hegység. Az alábbi táblázatban a koncentrikus gyűrűk nevei és méretei szerepelnek:

Montes Cordillera                                  930km
Külső Montes Rook                               620km
Belső Montes Rook                                480km
Névtelen (Orientale pereme)                 320km

Az Orientale-medence felfedezése kulcsot jelentett a geológusok kezében a holdmedencék keletkezésének megértésében. Nagy szerencse hogy a medencét csak kis részben öntötte el a láva, így tisztán tanulmányozható a szerkezete.  Az egyik legérdekesebb felésmerés Jay Melosh nevéhez köthető. Bonyolult matematikai számításokkal alátámasztott elméletet dolgozott ki a becsapódásos medencék kialakulására. Melosh elméletében a legbelső gyűrű a tulajdonképpeni kráter. A külső, gyűrűk pedig gyakorlatilag "befagyott" hullámok, a tóba ejtett kavicsal létrehozott hullámokhoz hasonlóan.Csak érdekességképpen említjük hogy Hédervári Péter - kiváló holdkutatónk - 1970-es kiadású "A Hold - és meghódítása" című könyvében tallaszoidnak tartja a Mare Orientale-t. A tallaszoidokról úgy tartja hogy belső erők hozták létre őket.

A földi távcsöves megfigyelések és a Galileo űrszonda mérései feltárták az Orientale-medence anyagi összetételét. Eszerint a belső Rook-hegység anyaga ugyanaz az anortozit ami a Hold felső kérgét alkotja, viszont a Cordillera hegységen túl kidobott anyag noritos anortozit, ami 35-50km-es mélységből származik. Az eredeti kráter nem volt oly hatalmas mint azt gondolnánk, s határát valamelyik belső gyűrű jelenti. A medence kb 60km-el fekszik az átlag szint alatt és az űrszondás mérések itt is kimutatták a mascon (mass concentration) jelenlétét a legtöbb medencéhez hasonlóan.
A bazaltos láva nem csak a medence belsejét öntötte el hanem kisebb foltokban imitt-amott is előfordul. A
Cordillera és a Külső Rook között az Orientale középpontjától ÉK-re található a Lacus Autumni. A másik bazaltos kis "tó" a Lacus Veris, mely közel 90 fokos ívet rajzol az Orientale medence gyűrűi között. A medence belsejében két jókora kráter fekszik; a Kopff és a Maunder. Az utóbbi bár kisebb méretű (42km) de szerencsésebb helyzetének köszönhetően könnyebben észlelhető.
Nem árt tudnunk hogy túl a librációs zónán - immár valóban a túloldalon - fekszik a Fényi-kráter.

Görgei Zoltán cikke, Meteor folyóirat 2011/5 szám 28-32 oldal